Elolvastam. Vegyes érzelmeim vannak. Örülök, hogy megtudtam a végét, és elolvastam a sorokat, de olvasnám újra és újra, egymás után amig csak olvasni birok.
Nem akarok minden apró mozzanatot leirni, hogy aki még nem olvasta annak ne egy tartalom álljon itt.
Hihetetlen volt olvasni ezt, egy lány aki megakarja ölni magát, az élet egyhangúsága, az ember nagy kérdései a valóságról, az őrületről s e kettő érthetetlen határáról-illetve ellentétéről.
Ott az a lány, aki miatt az ember kedvet kap élni, és ez pontosan igy van, az olvasó is igy éréz és a könyv többi szereplője is.
Zedka, Mari, Eduard és Igor doktor.... mind-mind elkeseredett, lehetetlen alakok, akik a könyv végére hazatérnek, megszöknek, vagy épp életük fő művét fejezik be- s milyen érdekes, hogy pont egy szerncsétlen haldokló lány váltja ki belőllük ezt a változást.
Gyönyörű...és szomorú. Élettel tölt meg és sajnálatot ébreszt....egy ideig.
S aztán jön a szerelem, ami kitudja hány órát él meg... s az ébredés a tizenkettedik órába, hogy Veronika igen is élni akar. Ameddig lehet, s nem arra vágyik hogy mindent megnézzen vagy beszéljen az emberekkel...nem...arra vágyik, hogy pont ott legyen ahol van.
Nagyon tetszett ez a könyv. S azt még mindenképp leirom, hogy milyen vivódáson mentem át a könyv végén. S e vivódásom oka egy szereplő: Igor doktor és tette. Elősször azt éreztem, hogy utálom ezt az embert, majd láthatatlanul megértettem, hisz nem életet vett el, hanem pont forditva: életet adott.
''....Hiszen valóban minden nap csoda, ha belegondolunk, mennyi minden történhet velünk törékeny kis életünkben....''
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése